1. bejegyzés

Chenille. Azt jelenti franciául, hogy hernyó. Nekem tetszik. Ez a nevem. Chenille. Vajon hogy kell ezt becézni? Cheny? Nem. Az nem tetszik. Valami frappáns, valami megnyerő, valami izgalmas kellene. Azt hiszem, elég annyi, hogy: Chenille. Szeretem a nevemet, bár fogalmam sincs arról, hogy anya miért pont ezt szánta nekem. Miért nem lehettem volna, mondjuk Alice? Nem tudom, erre csak anya tudja a választ. Vele élek kettecskén Párizs belvárosában, de ami azt illeti, egy szót tudok csak franciául: chenille. Azt is csak azért, mert ez a nevem. Hernyó. Nem nagyon használják a mindennapi nyelvjárásban. Én akkor is kötődöm hozzá. Egyébként Párizsról is nagyon jó véleménnyel vagyok. Gyönyörű, elragadó, csillogó és ez még csak a kezdet. Pompa, fények mindenütt. Este, amikor ki van világítva az egész, szeretek kinézni az ablakon és csodálkozni, hogy itt élek. Még csak két hónapja költöztünk ide. Anya író. Azt mondja, hogy: „Párizsban csak úgy árad az ihlet az ember fejébe, onnan, pedig a tollába.”. Igaza lehet, mert most én is írok. Valami naplóféleséget. Még sosem csináltam ilyet. Lehet, hogy meg kellene róla kérdeznem Alicet. Alice a legjobb barátnőm széles e világon. Ő Amerikában lakik. Jelmeztervezőnek készül. Ügyes keze van és hihetetlen fantáziája. Szeretem a ruhákat, amiket nekem készített. Hiányzik. Itt nem ismerek senkit. Az emberek kedvesnek látszanak, de nem közelednek hozzám. Még a szomszédjaink se. Nicholas is a mellettünk lévő lakásban lakik. Ha kimegyek az erkélyre, megesik, hogy ő is odakinn van. Olyankor egymásra nézünk és csak mosolygunk. Csak őt nevezhetem itt barátomnak, vagyis, igazándiból még őt sem. Szeretném megismerni. Legközelebb, ha találkozunk, akkor szóba elegyedek vele valahogyan. Majd kézzel-lábbal beszélünk. Jó lesz. Holnap felhívom Alicet, a szemben lévő kávézóból. Iszom egy almalevet. Azután pedig elmegyünk anyával a Lafayettebe. Vennünk kellene néhány ruhát, nehogy az öltözködésünk miatt nézzenek ki minket az emberek. Már nagyon régen nem voltam vele vásárolni. Egyáltalán ruhát venni is három hónapja, Alice és Tom társaságában voltam, amikor még mit sem sejtettünk. Tom a legjobb fiúbarátom. Alice, ő meg én voltunk a három muskétás. Mostanra már biztosan kerítettek valakit helyettem. Remélem nem. Hiányoznak. Ők is és a közös, együtt töltött pillanatok is. Egészen az általános iskola első osztályától ismerjük egymást. Soha nem volt még igazi veszekedésünk. Talán csak egyszer, amikor Tom volt a tét, Alice pedig nem volt hajlandó átengedni. A vége az lett, hogy egy hatalmasat nevettünk az egészen. Szépvolt. Jó volt. Régen volt. Sajnos. Biztosan felhívom őket. Most viszont írok. Közben rajzolok. Rajzoltam egy dobókockát. Egy fát. Furcsa lett. Olyan kis vékony, esetlen. Bizonytalan. Mint én.  Az volt az álmom, hogy színésznő leszek, de nem vettek fel az akadémiára. Kár. Nem tudják mit veszítettek, én sem. Táncosnőnek is elmentem volna, de kifogásolták az alkatomat. Fájt. Még akkor. Már nem. Most hirtelen kedvet érzek ahhoz, hogy átmenjek Nicholashoz és csináljunk együtt valamit. Akármit. Jó lenne, de nem ismerem, ő sem ismer. Annyit tudok, hogy Nicholasnak hívják . A vezetéknevét sem néztem még meg soha. Csengetek neki. Hosszú várakozás után, nyílik az ajtó. Ott áll a maga szőke hajú, kék szemű valójában. Hasonlít Tomra. Köszönök neki. „Bonjour!”. Azt mondja: „Salut!”. Nem tudom, hogy az pontosan mit jelent, de remélem semmi rosszat. Biztos csak annyi: szia. Úgy legyen! Beenged. A lakás úgy fest, mintha egy tornádó söpört volna rajta végig. Motyog valami bocsánatkérésfélét franciául. Eljött az idő, hogy közöljem vele: „Én nem tudok franciául!”. Azt hiszem, érti, amit mondok. Próbál rá válaszolni, de nem túl jó az angolja. Aranyos. Mókás. Mindenütt kottákat és szövegeket látok. A sarokban meg egy gitár. Fekete. Tetszik. Szép. Mindig lelkesedtem a hangszerekért és a jó zenéért. A kedvencem: Katie Melua. Legjobban a Nine Million Bicycles című számát szeretem. Nick könyvespolca tele van régi bakelitlemezekkel. Van egy külön CD állványa is. Egy lejátszó, egy TV, egy fényképezőgép. Egy régi, piros fotel. Illik a ruhámhoz. Egy konyha, sötét bútorzattal. Három ajtó. Egy ki, egy az erkélyre, egy meg a szobájába vezet. Sajnálkozik egy kicsit angolul, aztán pedig megkérdezi: „Tulajdonképpen, miért is jöttél?”. Azt felelem: „Barátkozni szeretnék”. Mosolygok is hozzá. Olyan furcsa képet vág. Néz egy nagyot, utána ő is mosolyogni kezd. Beszélgetünk. „Át szokott hallatszódni, ha zenélek?” kérdezi és ehhez még pluszba olyan hihetetlenül ártatlan kifejezés van az arcán, hogy el lehet olvadni tőle. „Nem, egyáltalán. Kár, meghallgatnám.” mondtam neki. „Tényleg?” „Persze, nagyon szívesen!” „Most játszak neked valamit?” „Jó lenne…” felkapta a gitárját. Leültetett a fotelbe. Ő a földre ült, törökülésben. Csodálatosan gitározik. A hangja pedig, gyönyörű. „Ezt te írtad?” kérdezem a műsor végeztével. „Igen.” mondja félénken. „Eszméletlenül jó! Te hivatásos zenész vagy? Vagy csak hobbiból csinálod ezt?” „Sajnos csak hobbi. Valójában egy egyszerű kifutófiú vagyok a közeli pizzázóban.” „Hm… Szerintem komolyabban kellene foglalkoznod a zenével.” „Igazad lehet.” mondja elgondolkozva. „Jaj, én buta. Meg sem kérdeztem még, hogy mit kérsz.” mondja aggodalmaskodva, én meg csak kuncogok. „Tehát, mit kérsz? Megkínálhatlak teával? Esetleg keksszel?” „Köszönöm, de nem kérek semmit.” „Az nem létezik. Valamit muszáj. Csokit?” „Rendben, rendben. Akkor legyen a csoki.” „Máris hozom.” kinyitja a hűtőszekrényt és kivesz belőle egy tábla ét csokit. Kettétöri és az egyik felét odanyújtja nekem. Közben leül a földön egy párnára. Beszélgetünk. Ismerkedünk. Kérdezgetjük egymást a kedvenceinkről, a hobbijainkról. Dalszövegeket ír és zenét szerez. Van egy bandája is. Ott ő a gitáros. „Nincs kedved egyszer eljönni a próbánkra?” kérdezi. Kicsit meglep a kérdés, de nem telik sok időbe, hogy válaszoljak. „Jó lenne!” „Ok. Holnap délután 4 körül ráérsz?” „Pont nem. Ma nem lesz próbátok?” „De lesz! Igazad van. Akkor gyere el ma.” mondja fülig érő mosollyal az arcán. „Megbeszélve.” Vissza kellene mennem, mert anyának nem szóltam, hogy eljöttem. Gyorsan elköszönök. Egy óra múlva kell újra találkoznom Nickkel. Elneveztem Nicknek. Ez sokkal angolosabb, mint a Nicholas. Könnyebb kimondanom. Kedves fiú. Az ízlése is hasonlít az enyémhez. Belépek a lakásunkba. Anya még mindig a dolgozószobájában ül a gépe előtt és egyfolytában ír. Úgy látszik észre sem vette, hogy nem voltam itt. Sebaj. Csak most fordul felém. „Hogy vagy Chenille? Mit csináltál ma?” kérdezi. Szeretem a hangját. Kiskoromban mindig énekelt nekem. Szép hangja van. Kellemes. Énekesnő helyett mégis írónő lett. Imád újabb és újabb történeteket kitalálni. Ő Johanah Rose. Hosszú, fekete, őszülő haja és barna szeme van. Igazából csak a haján látszik, hogy öregszik. Volt már olyan, hogy azt hitték, hogy testvérek vagyunk. Nagyon hasonlítunk. Nekem is fekete hajam van, de rövid, és barna szemem. Hosszas némaság után megszólalok: „Jól, köszi. Írogattam meg rajzoltam, és átmentem kicsit Nicholashoz.” erre anya nagyot néz. „Ki az a Nicholas?” „Tudod, ő a szomszédunk, aki olyan sokat van kinn az erkélyen.” „Ó, ja ő. Örülök, hogy végre barátkozol.” „Én is… Kedvesnek tűnik. Egy együttesben gitározik. Nagyon ügyes. Meghívott a próbájukra. Elmehetek?” „Igen, de csak akkor, ha megígéred, hogy időben itthon leszel és vigyázol magadra.” „Persze, persze. Majd csak egy óra múlva kell találkoznom a lépcsőházban Nickkel, aztán megyünk is.” „Rendben. Addig megtennéd, hogy főzöl nekem egy kávét?” „Igen, hogyne.” Azzal el is indulok a konyha felé. Világosbarna a konyhabútor és fekete a hűtő. Nagyon jól néz ki. Felteszem a kávét. Közben azon gondolkodom, hogy miben menjek a próbára. Maradjak abban, amiben vagyok, vagy keressek inkább valami mást? Nem tudom. Talán inkább a fekete pántnélkülimet és a piros szoknyámat kellene felvennem. Igen, az lesz. Már nagyon kíváncsi vagyok a bandára. Egyáltalán jók? Vagy valamilyen tucatzenét játszanak? Remélem a Nick által komponált dalokat fogják nekem eljátszani. Meg, hogy fogok velük beszélni? Csak tudnak angolul, vagy nem? Remélem igen. A kézzel-lábbal módszer nem mindig válik be. Kedvesek lesznek? Bunkók? Úgy fognak tenni, mintha ott sem lennék? Izgulok. Ilyenkor Alice mindig megnyugtatott és megölelt. Hiányzik Alice, és Tom is. Barátokra van szükségem. Kész a kávé. Odaviszem anyához. Leteszem az asztalra és a szobámba zárkózom. Bekapcsolom a számítógépet és felmegyek az MSN-re. Nincs fent se Alice, se Tom. Biztosan bulizni vannak. Nélkülem. Fáj. Elindítom a Windows Media Playert. Nine Million Bicycles. Túl sokat hallgattam már. Kezdem unni. Egy barátnőm, Kelly küldött egyszer egy szám. Valami magyar, Péterfy Bori. Katapult. Ugyan a szöveget nem értem, de maga a zene, a hangzás fantasztikus. Nagyon tetszik. Egyszer már megpróbáltam lefordítani. Valahogy úgy kezdődik, hogy: „A hinta száll. Közel most az ég. Rajta ül egy srác és én. Szárnyalunk. Szerelmeskedünk. Fáj, de mégis jó nekünk. A gép zuhan. A füst vakít. Lángra lobban karjaim közt. Eltaszít. Nem lángolt így senki értem. Égünk. Élvezem. Száj a szájon. Katapult muszáj. Rozsdabarna az ég alja és mélyvörös a táj.” Nagyon szép. Vagy ezerszer meghallgatom a számot és közben próbálom elképzelni. Gyönyörű. Megható. Most pedig, eljött az idő. Átöltözni, csinosítani, illatosítani. Kész is. Felkapom a táskámat, köszönök anyának és rohanok ki a lépcsőházba. Nick már ott áll. Felém néz, mosolyog. Szép, fehér fogai vannak, és nagyon édes mosolya. Az illata pedig, magával ragadó. Szinte egy másik világba, másik univerzumba, másik bolygóra repít. Érdekes. Elindulunk. Beszélgetünk. Mondja, hogy beszélt a zenekar többi tagjával telefonon és már alig várják, hogy megismerjenek. Elpirulok, zavarba jövök, hebegek-habogok, de azért érti. Pár sarokkal odébb a házunktól van egy régi bár. Bezárták. Nick azt mondja, hogy azóta a próbatermük, és ha majd elég jók lesznek, újra kinyitják. Ők fogják majd a zenét szolgáltatni ott. Én már várom. Az ajtó nyílik, átlépem a küszöböt. Megdöbbenek. „Mint egy álom!” suttogom. Nick meg se lepődik ezen. Úgy ragyog a hely, mintha még mindig nyitva lenne. Elbűvölő. Bent két fiú és két lány van. Odajönnek hozzánk. A vérvörös hajú lány elém lép. Végigmér. Kezet nyújt. „Stéphanie vagyok.” „Chenille Rouge.” „Piros hernyó? Érdekes neved van.” mondja az egyik fiú. „Nem amerikai vagy? Nicholas azt mondta pedig.” csodálkozik Stéphanie. „Az apám francia volt.” felelem. „Á, már értem.” mondják. „A nevem Louis. Én vagyok a dobos.” mondja az egyik fiú. „Jaques vagyok. A basszusgitáros.” „Ó, bocsi. Én az énekes vagyok.” vág közbe Steph. Végre Nick is megszólal: „Az a lány, ott a kanapén, Jeanne. Ő Jaques húga.”. Úgy döntöttem odamegyek hozzá. Mosolyogva mondom: „Szia! Chenille vagyok.”. Elfordítja a fejét, és karba tett kézzel ül némán. Nincs elragadtatva a társaságomtól. A többiek, hogy oldják a feszültséget, a húrok közé csapnak. Leülök Jeanne mellé. Csak azért is. Muszáj lesz elviselnie engem. A srácok nagyon jók. Állati. Ahogy ezek együtt zenélnek. Ha legközelebb találkozok egy tehetségkutatós plakáttal, eskü benevezem őket. Stéphanienak gyönyörű hangja van. Énekesnőnek született. A fiúk is szuperek. Louis, Jaques, Nicholas. Adok mindenkinek valami számomra is könnyebben kimondható nevet. Steph neve annyira tetszik. Illik is hozzá. Marad. Jaques Jack. Louis Lewis. Jeanne Jane. Végre mindenkinek emberi neve van. Csak én maradtam Chenille. Nem lényeg. Jane mindig háttal van nekem. Vajon miért nem néz soha rám? Ennyire zavarom? Kíváncsi lennék, mi jár most a fejében. Mit gondol. Mit érez. Visszahúzódó. Miért? Hazafelé Nick közli, hogy mindig ilyen volt. Még Jake sem tud igazán eligazodni rajta. Olyan furcsa. Különc. Magányos. Biztos neki sincsen túl sok barátja. Elköszönünk egymástól és megy ki-ki a saját otthonába. Anya még mindig ír. Nem tudom elképzelni, hogy hogyan lehet ennyit dolgozni. Komolyan. Ez már természetellenes. Néha azt kívánom, bárcsak normális anyám lenne. Az őrületbe tud kergetni. Viszont szeretem. Ez van. Így alakult. Ő az anyám és én a lánya vagyok. Álmos lettem. Átöltözök és beborulok az ágyba. Azzal a tudattal alszom el, hogy holnap felhívom Alicet és Tomot, Janenel pedig összebarátkozom.